Hogyan büntess, vagy ne büntess

Talán ez, a gyermeknevelésben feltehető, legmegosztóbb kérdés. Van, aki a verésben hisz, van, aki az ijesztegetésben, fenyegetésben, szabad mozgásban, vagy szabad akaratban való korlátozásban, és még sorolhatnám. Nem tanácsokat szeretnék adni ez ügyben, inkább elemzem, mi milyen hatással lehet gyermekünkre. Természetesen korosztályonként, személyiségenként, és az szerint is különböző lehet, mihez szokott a gyermek, mire kondicionálta az "élet" az őt nevelő által. Egy gyermek, gyakorlatilag mindent megbocsát, nem elemzi azt, hogy a szülő jogosan, vagy nem jogosan büntette. Néha érzi az igaztalanságot, de függő viszonyban van a szülővel szemben, így akkor is megbocsát. Gyakrabban azonban elhiszi, hogy minden amit kap, büntetés, dorgálás, minden ami rossz, az ő hibája. Ez az alkalmazkodó képességének, és a túlélési ösztönének köszönhető. Erre azért kell felhívnom a figyelmet, mert ez ahhoz vezethet, hogy nem vesszük észre az okozott kárt, vagy annak mértékét, hiszen a gyermek, a büntetést követően, keresi a szülő kegyeit, ezt pedig a szülő úgy értelmezheti, hogy a büntetés célt ért, és jogos, vagy szükséges volt. Egy kulcsszót kötnék ide a témához, ez az "ingerküszöb". Élete első büntetése, rendkívül megviseli a gyermeket, lelki beteg lesz, de megbocsát, és ha sokszor kapja ugyanazt, vagy akár egyre keményebb büntetést, akkor egyszerűen megszokja azt, és természetessé válik számára. Ez még felnőtt korában is éreztetni fogja a hatását, befolyásolni fogja a viselkedését, gondolatvilágát. Két véglet alakulhat ki, és ezek között bármi. Vagy még keményebben büntet majd, vagy soha nem fog büntetni, attól függően mennyire keményedett meg a lelke, vagy készült ki, tört meg a büntetésektől. Igaz, sokféle természet van a kisgyermekek között is, de alapvetően ugyanúgy "működnek". Mire vágyik egy pici? Túlélésre, a szülő biztonságot adó figyelmére, táplálékra, biztonságos fészekre. Ezek mindegyikéhez az kell, hogy a szülő, vagy őt gondozó bárki, szeresse, elfogadja. Innen fakad a gyermekekből áradó "szeretet tornádó". Akkor is szeret, ha bántod, ha ártunk neki, hiszen függ tőlünk. Ezzel SOHA ne éljünk vissza!!!!

Mielőtt büntetnénk, gondoljunk bele a következőkbe! Egy gyermek, soha ne rossz, csak még nem tudja felmérni cselekedeteinek a következményét, helyességét, veszélyeit. Végtelenül kíváncsi, és nem tud még eleget a világról. Amikor ellenünk mond, vagy tesz valamit, nem bosszantani akar, csupán méregeti a határait. Amit nem próbál ki, abból nem tanul, és ez így van a veszélyes dolgokkal is. mindent látni, érinteni, erőltetni, nyomkodni, húzogatni, kapcsolgatni, és püfölni akar, mert ezekből tanulja meg a dolgok keménységét, súlyát, veszélyeit, a rossz vagy jó érzést amikor hozzáér valamihez. Ez elkezdődik kb egy éves korban, vagy korábban, és addig tart, amíg van mit tanulni. Ha túlságosan bekorlátozzuk, akkor felnőtt korig is eltarthat.

Mi történik, amikor megverjük a gyermeket? Kiemelném itt rögtön, hogy véleményem szerint, ez a legaljasabb dolog amit egy felnőtt ember megtehet. Egy védtelen, sokkal kisebb emberkét, aki sem védekezni, sem elmenekülni nem tud, és függ tőlünk, bízik bennünk, megverni embertelen, és gonosz dolog. Nem arról beszélek, amikor egy már óvodás korú, vagy nagyobb gyermek ad három négy pofont az anyjának, és több figyelmeztetés után, a sokadikat ő kapja, de ez sem lehet bosszúállásból, nem lehet nagy, vagy erős pofon, csak akkora,amekkorát ő adott. Ez egy jelzés, hogy ha adsz valakinek, attól könnyen kaphatsz is, ha másokat bánt, akkor bizony vissza is bánhatják. Ez nem fog kárt okozni a gyermek lelkében, de ha bosszúból, vagy "nevelési céllal, jól elfenekelik, vagy megverik, felpofozzák, az már igen. Abból az igazságtalanságot, az aránytalanságot, a bosszúállást, az erősebb győz fogalmát tanulja meg. Ez nem jó! Nem megtörni, megalázni kell a gyermekeket, hanem tanítani, nevelni! Ha játék közben megüt, akkor játékosan visszaütök, hiszen az oviban, iskolában is ez lesz, és jobb, ha mire oda kerül, már nem üssön meg senkit. A bántalmazott gyermek számára, a védelmező szülő már veszélyforrás lesz. Ha azért "jó" mert fél, az komoly baj! A helyes az, amikor egy gyermek akár milyen rossz is, a bajban a szülő védelmét keresi, mert ez az egyik biztosíték arra, hogy ha baj van, odaszalad hozzánk, és nem elfut messzire. A szülőtől, nevelőtől, vagy ezek haragjától való rettegés, komoly, mentális fejlődési rendellenességekhez vezethet. AZ egyik legjellemzőbb eredmény,hogy amikor látjuk nem fog rosszalkodni, de amikor nem látjuk többszörösen bepótolja, mert nem azt tanulta meg mit szabad és mit nem, hanem azt, hogy ki előtt nem. Másik eredmény, amikor direkt fog rossz dolgokat cselekedni, hogy megbosszulja az aránytalanul nagy büntetést. Más személyiség típusoknál az lehet az eredmény, hogy a gyermek visszahúzódóvá, rettegővé, félénkké válik, állandó gondolata az lesz, mikor fogják bántani. Az egyik véglet verekedni fog az óvodában, iskolában, a másik véglet túl alázatos, meghunyászkodó lesz. Arra gondol, ha a biztonságot adó szülő is ver, akkor mit várjon mástól.... Van egy harmadik lehetséges következmény is, amikor annyira megszokja a verést, a bántást, hogy teljesen érzéketlenné, érzelmi fogyatékossá válik. Az ilyen érzelmileg lenullázott személy, el sem tudja képzelni, milyen lenne ha nem bántanák, szeretnék. Negyedik alternatíva, amikor elhiszi, hogy bűnös, és járt neki a verés, hiszen ő rossz gyermek, rossz ember. Ennek is egyik következménye lehet, ha ő is verekedőssé válik, akár azért, mert ezt tartja az egyetlen megoldásnak a problémákra, másrészt, mert azt tanulta meg, hogy az erősebb nyugodtan verheti a gyengébbeket. Genetikusan örökölhető mentális betegségeket hordozók esetében, a bántalmazottság előhozhatja a betegségét, ami egyébként lehet, hogy élete végéig sem jött volna elő. Lehet pszichopata, szadista, a trauma előhozhatja a scizofreniát, vagy a mániás depressziót erősítheti fel. A helyes párválasztást is befolyásolhatja, lehet apa, vagy anyakomplexusa, akár alkalmatlanná válhat a párkapcsolatban közösségben élésre. Amikor valaki, a szüleihez hasonló korú, vagy azoknál idősebb párt választ, az lehet a lelki bántalmazás eredménye is. Folytassuk ezzel. Mi is az a lelki terror? Legsúlyosabb formája a szeretetmegvonás. Itt is vannak fokozatok, természetesen nem arra gondolok, hogy nem játszok veled, mert te sem adtad oda a játékodat Juliskának, vagy te sem játszottál Pistikével. Vagy ne szólj hozzám pár percig, mert megütöttél, és az csúnya dolog. Ezekben az esetekben, ha tudjuk a határt, és pár percen belül megöleljük, megpusziljuk, vagy mégis játszunk vele, akkor ez egy intő jel számára, hogy a tetteinek következménye lehet.

Azzal zárom ezt a részt, amivel a bevezetőben is foglalkoztam. Egy gyermek, soha sem rossz. Rosszá tudjuk tenni, ha helytelenül bánunk vele, de születésekor még egészen biztosan nem az. A baj, nem az ő viselkedésében van, hanem egyes szülők, nevelők, gondozók, hozzá nem értésében. Amikor egy kicsi, rossznak tűnő dolgot művel, az nem más, mint a világ felfedezése, önmagának és a határainak a próbálgatása, tanulás, erő és ügyességi próba. Lehet irigység és féltékenység esetében, a túlélésért, a figyelemért folytatott harc. Két dologban biztosak lehetünk! Az egyik, hogy egy tudatosan, megfelelő odafigyeléssel, megértéssel, szeretetben nevelt, soha nem bántalmazott gyermek, csak azért soha nem tenne rosszat, mert rossz akar lenni, és ezt tudatosan csak a rosszalkodás kedvéért tenné. A másik hogy a bántalmazás, soha de soha nem fog pozitívan hatni egyetlen gyermekre sem, semmilyen formában. Az előfordulhat, hogy a bántalmazó szemével nézve, pozitív a változás, mert ő előtte soha nem fog semmit csinálni a gyermek, de a kicsi agyában a változás csak negatív lehet, a fejlődése és személyisége kárára. Ezek az élmények, traumák, változások, egész életükben elkísérik majd.

Imre Dezső

Kis testvér érkezik. Féltékenység.

Kis tesó érkezik.

Féltékenység.

A legkomolyabb feladat kis tesó érkezéskor, de már előbb, a terhesség ideje alatt is, a féltékenység megelőzése, kezelése. Kiküszöbölni nem lehet, de enyhíteni, jól kezelni igen. Először tisztázzuk, miért alakul ki.

Egy gyermek élete, a tanulás és fejlődés mellett, a biztonság és a túlélés feltételeinek megteremtéséről szól. Első ok a jelenségre, hogy amíg nincs kis testvér, addig a szülők minden szeretete, figyelme, gondoskodása az övé. Második ok, a megszerzett, vagy a jövőben megszerezhető tárgyak, élelem, finomságok, addig szintén mind az övéi, azután mindennek "gazdája" van, mindent meg kell osztani. Harmadik ok, maga a tanulás. A tárgyak féltésével tanulja meg a tulajdon kezelését, annak mértékét, túlzásait és így tanulja meg normalizálni azt, a szülő féltésével a kapcsolatokat tanúljna meg kezelni. A nasi, és élelem féltésével tanulja meg, mi kell, elég, vagy sok a túléléshez. Ezekkel készül fel az életben később érkező helyzetek megoldására. Rosszul kezelve a jelenséget, árthatunk is a gyermekeknek, erősödhet a féltékenység, akár odáig is elmehet, hogy a nagyobb tesó, ártani fog a kisebbnek, hogy bosszút álljon. Innen már nehéz a visszaút!

A teljesség igénye nélkül, szeretnék néhány gyakorlati tanáccsal segíteni a szülőknek.

Kezdjük a terhesség idején. Ha megérti a gyermek, hogy a pocakban kis testvér van, akkor már egy ok a féltékenységre, hiszen ő kívül, a pici belül, sokkal közelebb, sokkal közvetlenebb kapcsolatban anyuval. Ha túl sokat ajnározzuk a pocaklakót, a nagy tesó kirekesztve érzi magát. A napokban mesélte egy anyuka, hogy a két éves kislánya elkezdte őt rugdosni, mire meglepetten letolta, a gyermek pedig nem értette mi a baj. Amikor a baba rugdossa anyut, ő mindig mutogatja milyen cuki, és örül. Ő, csak örömet akart szerezni azzal, hogy belerúg párat anyuba. Ezt lehet jól, és rosszul is kezelni. Ha jól letolja anyu, akkor fájdalmat is okoz, és féltékeny is lesz a kislány, hiszen ő csak örömet akart szerezni. Ha megdicsérjük, és megkérjük hogy ne tegye ezt máskor, mert ő már sokkal nagyobbat rúg mint a baba, és ez fáj, akkor viszonylag jól lehet kijönni a dologból. Ha letoljuk, akkor féltékeny lesz,mert neki nem lehet ugyanazt amit  babának, fájni fog a pici lelke, mert örömet akart szerezni, és jól leteremtették érte, ráadásul a babát nem tolják le ugyanazért, így kezdődik a legrosszabb ami történhet, felkészülés a bosszúra, az új családtagot már előre utálni fogja.

SZABÁLY!

Soha ne told le a gyermeket a kicsiért! Nem mondjuk, hogy ne hangoskodj mert alszik a baba, hanem, ne hangoskodj, mert fáj a fejem, vagy nem bírom a nagy hangot. Soha, semmiért nem szabad leteremteni a kicsire hivatkozva.

Ha nagyobb játszik a kicsi dolgaival, de ő nem adja a sajátját oda, akkor sem kezdjük "megtanítani" hogy ne legyen irigy, mert ezzel is ártunk. Egy pár hónapos babának teljesen mindegy, hogy a játékaival más is játszik, a a nagyobb viszont már félti azt, ami természetes. Senkinek sem és ártunk vele, ha engedjük, és nem szúrjuk le ezért. Ha viszont elkezdünk a pici nevében "tulajdoni vitába" belemenni, azzal sokat ártunk a nagynak, de nem segítünk a kicsinek. Az eredménye az lesz, hogy nyíltan, vagy titokban, de bosszút áll. Egészen addig, csak minimálisan féltékenységből, vagy irigységből játszik vele, nagyobb részt azért, hogy megismerje azt a másféle játékot is, de egy dorgálás után már nagyobb részt dühből féltékenységből akarja elvenni a a másikét. Úgy érzi, a szülő őt nem szereti annyira mint a testvérét, hiszen az játszhat azzal a dologgal, ő meg nem, és ne várjuk el, hogy egy két, három, vagy négy éves gyermek felfogja miért kellene engednie neki is hogy a tesó játsszon az ő játékaival. Bár igazságtalannak tűnik, de a nagyot engedjük, hogy kipróbálja a pici új dolgait, az övéit viszont nem adjuk a picinek. Ez az aránytalanság fogja biztosítani, hogy az eddig egyetlen gyermek érezhesse, ugyanolyan fontos része életünknek mint addig, és a baba nem léphet a helyébe, de még csak a közelébe sem kerülhet annak. Hosszútávon ezzel elérhetjük, hogy társunk legyen a kicsivel törődésben, és ne forduljon ellene.

Soha ne védjük meg az új testvért a nagytól, úgy, hogy azt érezze, mi a babával egy csapat vagyunk, ő pedig a szemben álló fél, egyedül, kirekesztve. Ne védjük "ellene" a babát, hanem próbáljuk vele megbeszélve nevelgetni a kicsit. Az egészséges az lesz, ha ők, a gyermekek lesznek egy csapat, és mi az "ellentábor". Nekik kell összefogni, akkor jó testvérek lesznek.

Ami még fontos, hogy ne példálódzunk a másikkal, soha ne mondjuk, hogy bezzeg a testvéred. Ha az egyiket megdicsérjük, akkor a másikat is, ha az egyiknek adunk valamit, akkor a másiknak is, és még ha nem is érti a baba, de ha olyasmit csinál, amit nem szeretnénk, hogy utánozzon a nagy, akkor toljuk le finoman.

 

Mit tegyek, ha ellenkezik a kicsi?

Ki nevel kit? Cselezd ki a kicsit.

A befolyásolás művészete az, amikor úgy tudjuk mások viselkedését, gondolkodását, reakcióit előre megtervezetten irányítani, hogy ő maga nem veszi azt észre. Ebben a művészeti ágban, a gyermekek és szülők meccse, legjobb esetben is. 10-1, a gyermekek javára. Szeretnék egy kis rálátást, és gyakorlatban is használható „eszközöket” adni a szülők kezébe, bízva abban, hogy legalább, döntetlen lehet a mérkőzés, anélkül, hogy bárkinek fájna ez a fordulat.

Lehetne 10-0 is a szülők javára, de ehhez, nagyon sokat kell gyakorolni, hogyan küzdjük le önmagunkat. Nem, nem a gyermeket! Önmagunkat. A gyermek nem tesz mást, csupán felméri a terepet, a lehetőségeket, tologatja kifelé a határokat, folyamatosan kontrollálva, mit lép a szülő, aki ezzel szemben, a saját korlátait feszegeti, néha rosszul értelmezett segítéssel, vagy rosszul átadott szeretettel, túlzott buzgósággal, mert fél, hogy esetleg nem jó szülő, nem ad meg mindent, nem nyújt eleget

Legelső lépésként meg kell érteni, a gyermek mit miért tesz. Ezek okai az evolúcióban keresendők. Miért féltékeny a kistesóra? Miért hisztis? Miért sír, vagy nevet irreálisan erőteljesebben, mint amekkora oka van rá? Az okok egyike, a túlélésért vívott harc. Ennek része, az ahhoz szükséges, lehető legtöbb dolog megszerzése, megtartása. Másodikként említeném, a biztonság fenntartását, aminek legfontosabb eleme a szülő. Ez az oka annak is, hogy mindig kedvünkbe akar járni, és örömet akar szerezni gyermekünk.

Egy példa:

Figyelje meg, ha gyermeke valami vicceset művel, és ön nevet rajta, azt meg fogja ismételni. Így biztosítja be a folyamatos figyelmet, amivel egy megnövelt biztonság is jár, hiszen ha jön egy ragadozó, vagy bármi veszélyhelyzet támad, így gyorsabban észreveszi a szülő, akinél a tartalék erő van ezek leküzdéséhez. Használjuk ki ezt arra, hogy amikor valamit szeretnénk, hogy csináljon a kicsi, annak nagyon megörülünk, amikor egyszer megteszi, így amint fel akarja ébreszteni a figyelmünket, újra és újra megteszi. Ha játékból ráül a bilire, azt fogadjuk irreálisan nagy ovációval, mint egy győztes gólt álmaink meccsén!

Ha enni nem akaró gyermek megeszik egy falat bármit, azt is így nyugtázzuk. Ilyenkor kicsit bugyutának kell lennünk, de meglesz az eredménye. Ha vitába szállunk vele, hogy meg kell enni azt a valamit, mert egészséges, vagy attól nő nagyra, attól lesz szép, vagy erős, az jó eséllyel segít neki ütős ellenérveket gyártani, és végül nem fogja megenni soha. Ha nem kell nem baj, nem erőltetjük, lesz alkalom, amikor véletlenül belekóstol, és ennek mi nagyon-nagyon fogunk örülni, „éljen pistikeeeeee, huráááá hurááááá!! Nézd apa! Pistike megette a spenótot!! Éljen pistikeee!!!! Éljeeeen éljeeeen”. Erre ő felfigyel, és máskor is megeszi azt. Persze ha szemmel láthatóan borzalmasan utálja, akkor ne kínozzuk vele, mert eljátsszuk a következő lehetőséget!

Másik példa:

Amikor valamit nagyon nem akar a gyermek:

Gyermekünk nem akar valahová menni. Sír, tiltakozik, nem öltözik, rúg-vág-üt ahogy bír. Mondjuk, megyünk a nagyiékhoz, de ő nem szeretne. Amiben egészen biztosak lehetünk, hogy ha erőltetjük, akkor azzal csak elmérgesedik a „csata”. Az is egészen biztos, hogy bár mindent elkövet, amit tud, de egy pillanatig sem akarja elveszíteni sem a figyelmünket, sem a szeretetünket, mert mint említettem, ezek a túléléshez szükséges eszközei. Ismét irreálisan kell viselkedni. Miközben ő könnyekben fürödve ordít, hogy nem akar menni, mi felpattanunk boldog arccal, vidáman elkapjuk a két kezét, és táncra perdülünk vele, közben mantrázva, nevetve, hangosan. „Hurrá, megyünk a nagyihoooooz, hurráááá, hurráááá” és mint egy színházi ovációban folytatjuk „Nagyihoz, nagyihoz, nagyihoz, huráááááááá hurrrááááá, nagyihoz, nagyihoz,” Ezt addig kell csinálni, amíg el nem mosolyodja magát, és el nem kezdi ő is mondani velünk. A módszer egyik fontos eleme, a nagyinál eltöltött idő minősége, mert ezt két-három alkalommal tudjuk eljátszani vele, utána már várni fogja, és felkészültebb lesz. A gyermekek nem hülyék, csak kicsik! Sokszor okosabbak nálunk, ezt soha ne feledjük!

Imre Dezső

Download Free Designs http://bigtheme.net/ Free Websites Templates